Amikor a film valós történetre utaló felirattal kezdődik, az ember hajlamos rá, hogy komolyabban vegye a történetet, és a „valóságot” keresse benne, és ne csak a fikciót. [A film nem alapszik valós történeten, hanem csak felhasznál valós történeti elemeket].
Viszont az, hogy mi a valóság igen csak relatív, mert a rendező ravasz módon feldolgozott és összekuszált funkcionális valóságot mutat be. A valóságra alapuló történet nem a triviális valóság leutánzása, hanem egyféle társadalmi és emberi magatartás-valóság kritikai bemutatása. Ettől a filmtől ne várjuk el azt, hogy végigkövet vagy leképez egy egyszer már megtörtént eseményt. Nem szándéka a „történeti”, a tényekhez ragaszkodó bemutatás: valóság-mozaikokból épül fel.
A filmben az amerikai társadalom végtelenül felületesként, naivként, kommunikációs problémákkal küszködőként jelenik meg. Nincsenek nagy mélységek, hanem csak felületesség, és a nagy amerikai álmon belüli közös üresség van jelen. A szereplők nagy része kicsinyes, kispolgári, unalmas és a pragmatista, üzlet-szerű mentalitás által meghatározott. Nincsenek közöttük igazi kapcsolatok, még a szorosnak tűnő kapcsolat is rendelkezik valamilyen ürességgel. A televízió az a "médium", amely összeülteti a házastársakat. A társadalom értékrendjének az alapja az üzlet és a pénz, minden más másodlagos, az előző kettőre épülő szerepet kap.
Az autonóm ember mint individuum a filmben nagyrészt negatívként jelenik meg, egyrészt frusztrált, elnyomott személyek képében, másrészt pedig alávaló, érzéketlen, pénzéhes, gyilkolni is képes személyekként. Ez az ember tulajdonképpen nem ember, hanem egy ragadozó, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és azokban sem bízhat meg, akiket megbíz egy feladattal.
Természetesen a negatívként bemutatott társadalom és emberi természet egymásra épül, egymás negativitását erősíti, nem választható külön. Az ilyen társadalom ilyen egyéneket szül, az ilyen egyének pedig ilyen társadalmat hoznak létre.
