Iñárritu filmjei többnyire egy esemény szereplőihez térben és időben kapcsolódó szereplőkkel (térrel és idővel) bővítik a cselekményt, így Iñárritu az ismétlés vádjával illethető, azonban a forma az ő esetében mindig más tartalmat és mondanivalót hordoz. Iñárritunál a forma ismétlődő, mert úgy érzi, hogy ő csak ilyen formával tud bánni.
Tartalmilag ebben filmben mesteri a mély érzékiség és empátia, az egyes szereplők történetek tragédiájával történő mély együttérzés, amely a képekben és a történet egyes szálaiban folyamatosan nyomon követhető.
Egy olyan világ jelenik meg a filmben, amely kommunikációs problémákkal küzd, amely egyrészt értékrendek/világok között zajlik, másrészt a másképpen kommunikáló egyed magára hagyottságában jelentkezik. A legművészibben megalkotott és a legmélyebb mondanivalót hordozó jelenetek a süketnéma japán lány életét bemutató részek: a süketnéma is élvezi a DJ által kevert zenét, pedig semmit nem hall belőle, és mégis kitaszítottként vesz részt a hallók által dominált világban. Érzékenysége révén azonban felette áll a hallók által uralt világnak.
Iñárritu egy másik szálon a felelőtlenséget és a nagyhatalom (Amerika) pánikszerű félelmét mutatja be, vagyis azt a helyzetet, amikor egy marokkói balesetet Amerika és a média azonnal terrortámadásnak mutat be, és mintha az embertelenséget jogosulttá tenné ebben a helyzetben. A marokkói és a mexikói másodrangú, félember szerepet kap, akit minden erejével elnyom a bábeli torony csúcsát elfoglaló hatalom.
