Ebben a filmben Medem elsődlegesen a fantázia és a kettős/megkettőzött én világát járja körbe, másodlagosan pedig egzisztenciális következményeket bont ki ebből a világból.

Amikor a valóság és a képzelet összefolyik, a szubjektum létrehoz egy saját világot, amelyben a szubjektum a valóság és a fantázia elemeit tetszőlegesen keveri és dolgozza fel. A nagyon élénk fantázia megbontja a személyt, kettős személyiséget/kettős világban való létet kölcsönöz neki, amellyel túllép az emberi létre jellemző korlátokon, és csodára lesz képes (de csak a saját világában).

Az extrémen fantáziáló egyén pszichiátriai probléma, amennyiben a normalitáson (Das Man-i léten) belül maradunk. Azonban Medem nem látja a legpozitívabban a pszichiátriai kezelés létjogosultságát. A fantáziáló és megkettőződő énnek Medem inkább a pozitív jellegét mutatja be, mert az ilyen egyén képes olyan dolgokra, amelyre a normálisnak mondott személy nem, még akkor is, ha mindezek a dolgok csak egy saját világban nyerik el értelmüket. Vagyis Medem a csaknem skizofrénné vált személyből bont ki az emberre jellemző általános egzisztenciális kérdéseket.

A fantázia és a valóság „összekeverésével” Medem az emberben lévő kettősséget, az ember angyali és világi létét állítja szembe, de nem mint ellentétet, hiszen az ember egységét ez a kettősség adja. Az angyali rész a morális, családi, kalandmentes és segítő, az emberi pedig a világi, kalandos, esztétikai (szexuálisan megalapozott) szerepet választja. Bár hősünk végül ez utóbbi oldalára áll, az angyali részét otthagyja azokkal, akiket mint angyalnak választania kellett volna. Így kimondható, hogy az ember döntései során a döntéskor elvetett lehetőség mellett mindig otthagy valamit magából, tudva azt, hogy a választást konkrétan már nem fogja tudni megismételni.