A filmben azonnal szembetűnő az általa képviselt hamis, bezárkózott és keretek közé szorított világ. A gyermek ezt értelmezi a maga módján, amely a számára elsődlegesen a nagynéni nevelését és a vele járó képmutatást és konformizmust, egyféle szabadság nélküliséget jelent. Ez mély nyomot hagy az árván maradt, a halál közelségét (édesanyja korai elvesztése) hamar megtapasztaló gyermek személyiségében.
Korán találkozik a hazugsággal és hűtlenséggel, és reakciójában utánozza is ezeknek a gesztusoknak az etikátlanságát, egyféle beolvadással kezelve azokat.
Az elnyomott és (szenvedésében is) magára hagyott anya szenvedése az elnyomás szimbóluma, amely elnyomást árván maradt utódai is megöröklik, hiszen az anya halála után semmi nem ragadja ki őket korábbi környezetükből.
Mivel a gyermek túl korán találkozik a halállal, túlságosan is természetesnek veszi a jelenlétét, nem tudja differenciálni magát a halál nem köznapi lététől. A halál a számára elveszíti a vele járó „ünnepélyességet”, magasztosságot vagy félelmet, és ugyanolyan köznapivá válik, mint a behódolt, konformista, keretek közé szorított és szoruló ember.
Ha a halál kitüntetettsége eltűnik, az élet kitüntetett pillanatai is eltűnnek, minden egyforma és nehezen elviselhető monotónia lesz. A film zenéje is megerősíti ezt a hangulatot, mert többször megismétlődik, részévé válik a monotóniának, függetlenül attól, hogy valójában egyféle lázadásként is felfogható.
A zeneszám többszöri meghallgatása nem hozza el a szabadságot, vagyis ebben a környezetben a kitörés lehetőségét, hanem csak a látszatát kelti annak, és egyféle befelé menekülést jelent.
