A Tatárpuszta elsődlegesen a magára hagyottság műve. Úgy is mondhatnánk, hogy az értelmetlenbe kényszerített, majd az értelmetlent elfogadó, azzal azonosuló magára hagyott emberről szóló, felénk fordított tükör.
A mű másodlagosan magán hordozza mindazt, ami az egzisztencialista/kafkai világra jellemző. Viszont az a különbség, hogy míg Kafkánál az abszurditás nem kiút, hanem teher, az individuumot szétmarcangoló, felülről érkező és annak vesztét okozó (világ)helyzet. Ezzel szemben Dino Buzzati feloldja a kafkai üldözöttség kilátástalanságát, és az individuum számára az abszurditás egy hosszabb vívódást követően értelemmé válik, az élet abszurditásának értelmévé. Továbbra is teher marad az abszurditás, de túlélhetővé válik, amíg megmarad. Mert mindennek az a hátulütője, hogy az abszurditásba beleszövődött ember már nem ragadható ki onnan: ha a megszokott és lételemmé vált abszurditást megvonják, az individuumnak már nem lesz elegendő ereje visszatérni abba a világba, amelyben korábban tartózkodott. Tehát túlélhető az abszurd helyzet, de az ember megroppan, örökre benne marad.
Ebben a helyzetben az individuum akár komikusnak is mondható, viszont az emberi lét akcidenciájának egyféle értelembe történő átemelése. A film remekül megragadja Buzzati szomorú embereinek világát, akik a komolyság álcája - a katonai rend mögött - valójában tudatában vannak az életük értelmévé vált abszurditásnak, de csak ebben a rájuk szakadt/kényszerített helyzetben képesek létezni. Már nincs elegendő erejük a kieerkegaardi értelemben vett ugráshoz.
