A művészet vége és a film vége tematika kissé elcsépelt szerintem, mert a művészet és/vagy a film a megszűnés helyett folyamatosan átalakul, ahogyan szerepe is.
Ami viszont fontos, az a taiwani rendező filmről és moziról alkotott képe, és mindaz, ahogyan ez egy filmen belül megjelenik mint egyféle önreflexió.
A rendező számára a film egyik legfontosabb része az, ahogyan megragadja a teret. A mozi épületén belül van a mozin belüli és a mozin kívüli tér, amely között látszólag szabad az átjárás, azonban a tér útvonalakkal és zárt szakaszokkal korlátozott.
A moziterem dekadens hangulatú, akárcsak az egész mozi épülete. Befolyik a víz, mindenhol a pusztulás jelei láthatók, egyféle kiöregedett valami végét látjuk. A vetítés elején még van közönség, azonban egyre kevesebb és komor ember marad végig a történelmi tematikájú filmen. A film azt szimbolizálja, hogy a filmnek mint művészetnek a szerepe egyre inkább csökken, már nincs rá igény, és pusztulásra van ítélve.
[Az a kérdés, hogy milyen szempontból hiszünk ennek a képnek, mert a klasszikus, „unalmas és vontatott” művészfilmek világa lecsengőben van, viszont a valamilyen mondanivalóval vagy tanulságos történetet tartalmazó filmek világa - legtöbbszöri felületességük ellenére - reneszánszát éri. A film a túléléshez ebben a kontextusban nem szakíthat a populárissal. A rendező azonban ezt a lehetőséget elveti, és inkább megöli a filmet.]
A dekadens és kissé önsajnáló gondolatvilág mellett, ami kifejezetten konstruktív ebben a filmben, az maga a térsíkok használati módja. A kameraállás mindig elválasztott teret bemutató kameraállás, amely egyféle duplikátuma a film és a valóság közötti határnak vagy a kamera és a tárgya közötti határnak. A térsíkban mindig van egy kisebb, és mindig van egy nagyobb tér, amely folyamatosan a két szféra közötti különbségre akar utalni, azt kívánja megerősíteni, hogy a két „valóság” valóságtartalma nem ugyanaz. Ez majdnem végig így van, azonban talán az egyik jelenet adhat egyféle értelmezési lehetőséget a rendező által alkalmazott beállításokra, ugyanis ott a mozivászon van a nagyobb térben. Ez vagy véletlen beállítás (bár úgy tűnik mindennek megvan az oka, ezért mégsem lehet véletlen), vagy azt az értelmezési lehetőséget nyújtja, hogy a film több lehetőséget rejt magában, mint a valóság. Ez nem is lenne annyira kiemelkedő megállapítás, de ha azt mondjuk, hogy a filmben a földi lét korlátai kitágíthatók, akkor azt is mondhatjuk, hogy a film (és tágabb értelemben a művészet) tulajdonképpen a szabadságot jelenti. Ezért ha ebből a szempontból folytatjuk az értelmezést, érthető, hogy a rendezőt miért tölti el aggodalommal a film vagy a művészet vége lehetőség, mert akkor ugye eltűnik az emberi szabadság.
Az ilyen szabadságfogalom kifejezetten érdekes, hiszen csak szellemi szférában látja lehetségesnek a szabadságot vagy a róla való beszédet. A determinált és korlátok közé szorított ember csak egy szellemi tevékenyégben (pl. filmben) képes szabad lenni és kitörni élethelyzetéből.
