Ezt a filmet Bergman egyéb filmjeihez képest vitatja a filmes szakma és a publikum, viszont nagyonis fontos lépés a bergmani életmű teljességéhez. Bergman itt nem a tőle megszokott módon rendez, hanem egy teljesen más struktúrába helyezi be a mondanivalót.
A film fő motivuma a félelem fogalma. Egy olyan – akár aktualizálhatóan mellbevágó – világot mutat be, ahol az ember félelemben él, és a félelem kiváltója nem pontosan meghatározott, hanem rejtőzködik, csak a körvonalai láthatók, mint a kígyótojásban kifejlődött, de még nem aktuálisan létező hüllő.
A nyugati (gazdasági) civilizáció sérülékeny, és ennek egyik tünete az, hogy krízishelyzetekben olyan létbe helyezi az embert, amelyben szorongani, félni kezd. És ez a félelem nem írható le az egyszerű paranoia tünetével, mert a félelem igenis valós. Tehát amikor az egyén úgy érzi, hogy valami láthatatlan dolog miatt félnie kell, akkor a félelem láthatatlan oka ellenére is igaza van. A gazdasági válság, a zavaros politikai terep, a zavaros élettér mind arra készteti, hogy kiútat keressen a látszólagosan létező jogállamból, abból a “jogállamból”, amely előrevetíti valamilyen diktatúra és szabadságvesztés lehetőségét.
Ebben az ember mint individuum teljesen jelentéktelenné válik, és csak a tömegeket megmozgató eszme részévé válik, értéke és (életének értéke is) megszűnik. Amikor ezt az érintett individuum felismeri, akkor többé senkiben nem bízik meg, és a számára felkínált látszólagos vagy valós kimenekítést is visszautasítja, és a saját útjára lép, ami lehet személyes szabadulás vagy akár a halál választása is. Eltűnik.
A film utolsó nagy jelenete (de nem zárójelenete) mestermunka, az elkövetkező világkép hihetetlenül erős bemutatása, amelynek a kialakításában Thoma Mann “Marió és a varázsló” művének is valószínűleg szerepe volt.
