Ez a film pontosan az a film, amely az amerikai (globális) médiaépítéssel és a tudatos manipulálással foglalkozik, és ne feledjük el, hogy mikor készült (1957). Döbbenetes tükröt állít a média, és ebben főleg a TV elé, pontosan felvázolja azt, ami elkezdődött és napjainkra megvalósult a TV és a média világában.
Ebben a világban egyrészt kell a húzóember, akit szeretnek, aki meg tudja szólítani a tömegeket, és kell a nézettség, amellyel mérhető, hogy a manipulálás mennyire sikeres.
A húzóember vagy a showman ebben a világban hatalmas szerepet kap, nagy hatalmat szerez, rajta múlhat a közvélemény beállítódása és azon témák felvetése, amellyel a közönség esetén elért beállítódás fenntartható. Természetesen a showman szerepe túlértékelt, mesterségesen felépített, megrendezett, a stúdióban ülő közönség irányított, megfelelő pillanatban tapsol és megfelelő pillanatban nevet. A precízebb hangulatfokozás érdekében az a közönség a későbbiekben kiváltható a taps- vagy nevetőgéppel, sebészeti pontossággal határozva megy így, hogy a tömeg mikor nevessen, szomorodjon el vagy jusson el egy konkrét „felfedezéshez”.
A showman abban az álomban ringatja magát, hogy minden rajta múlik, kikerülhetetlen, megkerülhetetlen, ő maga sem látja, hogy csak egy jól használható láncszem egy kusza de határozott célokkal bíró gépezetben, és bármikor lecserélhető, ha árt az üzleti és politikai érdeknek.
A tömegek viszont egy álmot kergetnek, nem hajlandók belegondolni abba, hogy a showman esetleg hazudhat, megjátszhatja magát, és csak a siker, a hatalom és a pénz érdekli. Amikor kiderül a showman valódi lénye, a tömegek abban a pillanatban elfordulnak tőle, és egy másik „feddhetetlen” showmant keresnek, elfeledve ezáltal, illetve megerősítve, hogy saját maguktól fordultak el, saját hiszékenységükkel teszik nevetségessé magukat.
A film megnézése után az ember úgy érzi, hogy egy döbbenetes átverés része, amelytől nem biztos, hogy tudja magát függetleníteni, bármennyire is próbál belátni a dolgok mélyébe, gondolkodni, elemezni. Ha elvetjük az „összeesküvéseket”, akkor is egyértelmű, hogy van véleményformálás és manipulálás: a tömegeknek azt mondják el, amit hallani akarnak, vagy legalábbis azt, amit a nagy részük hallani akar, mert a kisebbségi vélemény nem jelent problémát a demokrácia számára. A TV és a média eszközeivel a tömeg bábként irányítható. A tömeggel el kell hitetni, hogy értékes, jól dönt, jó az ízlése, és joga van jól érezni magát. A többi már megy magától.
