A film a mondanivalóján túl nagyszerű betekintést jelent a japán kultúrába, ahol még van odafigyelés, tisztelet és megbecsülés. Mindennek a tárgya a tanár, aki nem csak tanárként marad meg, hanem példaképként.
Olyan fenomenológiai személyről van szó, akinek az eszmeisége és az észlelése összekapcsolódik. Fél a sötéttől, mert számára a sötétség az emberi sötétséget jelenti. Fél a vihartól, mert az megzavarja a szellemi tisztaságát. Ragaszkodik egy macskához, mert élete része lett, amely ha eltűnik az élete összeomlását jelenti. Készül a halálra, de éppen ezért nem szeretne meghalni, hanem tudatosan a szeme előtt tartja a végességet és a vég előtti pillanatok fontosságát.
Kurosawa nagyon finoman felépített portrét alkot a többiek közül kitűnő emberről. Kurosawa ebben a filmben érdekes módon optimista, mert a tanárra folyamatosan vigyázó diákok azt szimbolizálják, hogy még nem halt ki az emberi szolidaritás, hogy az un. egyszerű ember még érti a kiválóságot, és nem találja nevetségesnek az értelmiségi földtől elrugaszkodott létét. Ha egyéb filmjeit vesszük alapul, ott a kiváló ember (amelyet hosszú ideig a szamuráj szimbolizált) mindig szembeállított a csak a pillanatnyi haszonra gondoló és a hosszú távú gondolkodásra képtelen emberekkel. A korai Kurosawa filmekben nehéz az átjárhatóság e két kategória között, míg ebben a filmben (az utolsó rendezésben) mondhatni megbékél és olyan hősöket hoz létre, akik az érték védésének köszönhetően válnak kiválóvá. A professzort nem értik, de tisztelik, bogarait nem kinevetik, hanem erénynek tekintik.
Kurosawa kifejezetten elitista rendező, és az elitizmust nála pozitívan kell értelmezni. Valaki nem a külsőségeknek köszönhetően lesz kiváló, hanem életvitelével. Ő még ki meri mondani, hogy nem nevezhető minden relatívnak, hanem igenis van egy követendő értékrend.
