Kiarostamit posztmodern rendezőnek is szeretik nevezni. Mindettől függetlenül a rendező mindenképpen rendhagyó filmeket készít. Filmtechnikai és filmelméleti szempontból ez a legegyedibb filmje, a filmről szóló film.
Az értelmezés szempontjából kulcsfontosságú a kezdő jelenet, amikor a rendező szerepét játszó színész üdvözli a nézőt, és elmondja, hogy ő az a színész, aki a rendezőt fogja játszani. Azonban tudható az, hogy már a bemutatkozás pillanatában is színész, tehát már benne van egy filmben, amely tartalmazza majd a másik filmet.
Tehát a színész filmben játszik, és ez egy másik filmet hoz létre, amelyet valaki megrendez, miközben a rendező is színész, de a színész egyben rendező is, mert létrehozza a másik filmet. A rendező színész, a színész rendező. Ha elvonatkoztatunk magától ettől a filmről és filmelméleti szempontból kezeljük azt, amit látunk, akkor egy nem hagyományos rendezőfelfogást láthatunk: a rendező is szerves része a filmnek, „benne van”, nem kívülről rendez, ő is eljátssza a szerepét. Ehhez kapcsolhatók olyan elcsépelt témák, hogy a kamera és a tárgya/rendező és a film közötti viszony, azonban ebben a filmszemléletben az elcsépelt témák is újraélednek és más jelentéssel töltődnek fel.
Kiarostami ebben a filmjében is tökélyre viszi a rá jellemző kameraállást (a kocsi szélvédője mögé helyezett, a kocsival mozgó kamera), ahol maguk a szereplők csak késleltetéssel jelennek meg.
Ez a film maga a filmkészítés folyamatának is a filmje, és itt a film mint ismétlések sorozatából kiválasztott egy ismétlés jelenik meg. Egy, a filmbe bekerülő jelenet több ismétlésen keresztül jön létre, és a stáb/rendező dönt a kiválasztott ismétlésről.
A film és a valóság közötti választóvonal egy filmben oldódik fel: a filmen lehetséges az, ami a valóságban nehezebben vagy egyáltalán nem. Ezt a nehézséget vagy lehetetlenséget szimbolizálja a filmben a nyitva hagyott végkifejlet.
