Ez a film egy nagy nevű színházi rendező első filmje. Ezt azért fontos kiemelni, mert a film nagyon sok színházi elemet tartalmaz, erősen magán hordja az abszurd színház jegyeit. Purcarete zseniálisan készít színház-filmet, kifejezetten jól választja ki a szereplők komikumát, tragikusságát és kelet-európai esetlenségét és túlélési ösztönét.
A történet nem is történet, hanem egyféle ionescói hagyományt követő kavalkád, idő és tér keveredés, amelyben a szereplők mint torzók, még éppen nem kész valamik vesznek részt, és saját magukat, meg a körülöttük lévőket sem értik, de el-élnek, el-telik az, aminek el kell.
A film hatása viszont csontig ható, mintha egy kutya rázná az ember bekapott lábát, és vissza-visszahúzná abba a világba, amely jó 45 évig meghatározta Európa keleti részét. Mondhatni egyféle „modern” monda, mintha a filmben mondákból ki- és belépő figurák jelennének meg. A szereplők olykor teljesen „normálisak” máskor pedig egyáltalán nem érthetők, mintha csak követnék annak a politikai rendszernek a természetét, amelybe az egész tér-idő kavalkád bele van helyezve, és amely el is nyeli valamelyest a rendszer „mellékhatásait”.
Ilyen filmet csak az tud rendezni, akinek volt köze a kommunista rendszer egészéhez, vagyis aki valamilyen formában tapasztalta magán a rendszer abszurditással átszőtt laza és hamis báját. És csak az, aki mestere a színházi térnek, és nem okoz gondot a számára egy kamera beiktatása a színházi tér és a néző közé.
