Ez a film abban (is) kiemelkedő, hogy nem megszokott narratívát alkalmaz. A rendezőt jogosan nevezik a román újhullám képviselőjének, hiszen új filmélménnyel kísérletezik.
A történet nem filmszerű, hanem létezésbe helyezett, a forgatókönyv nem a néző dolgát könnyíti meg, hanem – türelemre intve – bevonja magával egy ember történéseibe. Ez a film tulajdonképpen arra törekszik, hogy ne legyen filmszerű, olyan legyen, mintha nem lenne film. A jelenetek nincsenek túlvilágítva, túlfényképezve, a díszletek sem látszanak megrendezettnek, mintha minden esetlegesen és véletlenszerűen lenne összerakva.
Mindennek a végén derül ki az értelme, amikor kiderül, hogy a főhős mit miért tesz, milyen indíttatásból és milyen sérelmekből. A film eleje a kirobbanó cselekmény(ek) előkészítője, úgy, ahogyan az egy ilyen esetben valóban megtörténne. A rendező úgy tesz, mintha levenné a kezét a filmről, mintha dokumentálná a történetet, amelyben egyszerre ő a rendező és a főszereplő.
A főhős kibontakozó cselekményvilágán keresztül a rendező keményen bírálja a román társadalom kettősségét, a ledöntetlen tabukat, az őszinteség hiányát, a látszatpedagógiát, a számító/túlélő magatartást, a régi szocialista nyomorra ráépülő új nyomort.
Cristi Puiu filmjeire figyelni kell, főleg a Lazarescu Úr halála c. filmje óta. Minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön azok közé, akiket nagyként tartanak számon a filmtörténetben.
